Könyvértékelés
Vendég írónk: Andrási Adél

Talán különösnek tűnhet, de én most ezt a véleményt a végső következtetéssel kezdem, ami így hangzik: Ez így, ahogy van egy baromi erős kezdés és látványos belépő az írók világába!

Azt szoktam mondani, hogy egy író számára az első könyv mindig kritikus. Ott még általában elég látványosak a gyermekbetegségek: a kezdeti bizonytalanság, a saját hang, az egyedi stílus utáni kutatás. Többször fordul elő esetleges logikai baki, túlírás, és a többi. Ha tehát valaki elsőre jó könyvet ír, az mindig nagy szó, mert borítékolható, hogy a következő még annál is sokkal-sokkal jobb lesz! Ráadásul, – bár maga az írás, mint szakma tanulható, de – a tehetség, az íróösztön adott, és szerintem az első könyvből pontosan leszűrhető, kiben mi lapul. Én pedig Anne Priest első könyvedből azt szűröm le, hogy ő igen vastag írói vénával rendelkezik, amiben zuhatagként hömpölyög a tehetség!

Na és akkor jöjjön a lényeg. A könyv!

Egyszerűen imádtam a sztorit! És imádom az Arkangyalokat is! Bár a cím alapján sokan ösztönösen valamiféle fantasy-re gondolnak, a fülszöveget átolvasva egyértelműen kiderül, miről van szó. Mennyország helyett bűnszervezeti alvilág, melynek tejhatalmú urai az Arkangyalok, akik sok tulajdonsággal rendelkeznek, de angyali jósággal biztosan nem. És tudjátok mit? Ez hihetetlenül jó! Én megrögzött fantasy rajongó vagyok, mégsem okozott egyetlen percig sem problémát félre tenni a fantasy világát, visszatérni a földre és belevetni magam a drogokkal és cselszövéssel átszőtt alvilágba. És milyen jól kitalált sajátos bűnszervezetet találtam a sorok között! Ez így, ebben a formában olyan komplexen megalkotott világ, hogy az olvasót azonnal magába szippantja a mindenre kiterjedő precíz felépítés. A főszereplők, a hierarchia a bandában, a drog, a klubok (itt jegyezném meg, hogy azokat valami fantasztikusan találta ki az írónő!) A neveken jót nevettem, ahogy a leírásokon is, hogy melyik angyal klubja, étterme miként fest belülről. Nagyon látványos és roppant találó! A szereplők nevei mindent visznek! Azokat különösen szerettem! Azonnal rákaptam az ízére, és rögtön tudtam, hogy ebben a történetben arra érdemes igazán figyelni, akinek bibliai eredetű neve van. Mindenki más csak fel-fel bukkanó mellékszereplő.

Apropó szereplők! Ejtsünk róluk is néhány szót.
Van egyszer egy férfi főszereplőnk. Gabriel. Óhh igen, ő bizony egy Arkangyal. Rosszfiú a javából, mégis pillanatok kérdése beleesni. Benne leginkább a lazaságát szerettem. Azt a higgadt gyilkos ösztönt, precíz kegyetlenséget, amivel mindig, minden helyzetet és minden szereplőt kezelni tudott. Biztosan lesz, aki azt mondja, túl sok, de nekem bejött. Várom, hogy újra találkozzam vele.
Természetesen hozzá kapcsolódóan van egy női főszereplőnk is. Ő Sarah, akinek a nagy szája, és velős odamondogatásai a védjegyévé váltak! Tökéletesen hozza a fiatal lány figurát. Tudjuk hány éves és pont olyan, mint egy korabeli lobbanékony, ami a szívén az a száján típusú fiatal. Nincsenek rá aggatva olyan tulajdonságok, amik totál hiteltelenné tennék, jó és rossz tulajdonságaival együtt látjuk, ismerjük, fogadjuk el. Nem tökéletes a csaj, kipróbált ezt- azt (ahogy szerintem mindenki), így se nem szende, se nem szűz, ugyanakkor mégis szerethető. A hitelessége teszi azzá.

Nagyon izgalmasnak találtam őket, és roppant rejtélyesnek, együtt és külön-külön is. Egy egész könyv szól róluk, mégse tudtam meg sok mindent. Titokzatos múlt, odavetett morzsákból összerakva. Árvaház, egy szülő meggyilkolása, testvér eltűnése, de mindez konkrétumok, pontos leírások nélkül. Ezek összessége persze fokozza a kérdőjelfaktort, és fenntartja az érdeklődést, az izgalmat, és ha ez direkt van így, és az írónő a folytatásra tartogatja a most felvillantott dolgok teljes megvilágítását, akkor le a kalappal, mert nagyon működik a dolog!

A történet szépen tagolt, tetszett, hogy mindig látszik, épp kinek a szemszögéből látjuk a helyzetet, a történéseket. Így minden egyértelmű. A nézőpontkarakterek száma épp jó, átlátható, a helyén kezelhető, nem kevés, de nem is olyan sok, hogy az olvasó elveszítse a fonalat és átláthatatlan kupaccá halmozódjanak a különböző szempontok.
Az arány is jó, hiszen egyértelműen a két főszereplőé a legtöbb jelenet és a további karakterek csak annyira tűnnek fel, amennyire a helyzet megkívánja. Felesleges töltelékfejezetekkel sehol nem találkozunk, mindenhol történik valami, vagy esemény, vagy információátadás formájában. A párbeszédek pörgősek, szükségesek, nincs belőlük felesleges vagy semmitmondó és főleg nincs olyan, amivel kapcsolatban az olvasó az mondaná “ez meg most mi a szösznek kellett ide”. Mondhatni minden a helyén van.

A legjobban a szálak csavarása tetszett a történetben, mert az valami hajmeresztő! Ehhez különösen nagy tehetsége van az írónőnek, mert bár az ember kap infót bőven, amin agyalhat – és végig agyal is-, ugyanakkor mégis, amikor a végére ér úgy érzi, tök hülye. Annak ellenére, hogy végig volt vezetve a történeten, rá kell döbbennie, hogy az ég egy adta világon nem jött rá semmire, csak a felszínt kapargatja. Ebből pedig egyenes úton következik a gondolat “Ide nekem a következő részt! Hátha abból végre kiderül valami”. Ezzel én magam is így vagyok. Felmerült bennem jó néhány gondolat és teória, amivel kapcsolatban azt remélem, a második részt választ ad. Vagy egy jó erős „Ahaaa, én megmondtam!” formájában, vagy úgy, hogy „Az anyját, milyen messze voltam az igazságtól!”. Bármelyik lesz is, nem fogom bánni, csak tudjam meg végre, legyen tiszta a kép, mert ez a szövevényes sztori egyszerűen nem hagy nyugodni. Akarom a folytatást, és mindent, amit adni tud! Jöjjenek az arkangyalok, alvilági kapcsolatok, drogok, titkok és a vérbosszú!

#Mogulkiadó#AnnePriest #Angyalkönny